Tisztelt Látogató!

 

A következő válogatás egykori diákjaink prózai és főként lírai munkáit tartalmazza. Eredetileg nyomtatott formában szerettem volna megjelentetni őket, de akkor – évekkel ezelőtt – nem volt rá lehetőség.  Így, a honlapunkon,lehet, hogy még több olvasóhoz eljutnak.  Érdemesek az elolvasásra, magam is meglepődtem, hogy milyen gazdag lelki tartalmat közvetítenek, és hogy milyen kiérlelt alkotások vannak köztük.

Kedves mai tanítványaink! Fogadjátok szeretettel ezeket a műveket, amikor keletkeztek, szerződik olyan idősek voltak, mint ti most.

 

 

 

Kovács Zoltán
magyartanár





 

SZABÓ SÁRA

 

ÉJSZAKÁK

 

Éjszakák másznak egymás után nélküled
Lassan követik életem fonalát
Azt hittem megtaláltalak téged
de át kell aludnom még néhány éjszakát

Ó, ha nem csak én zúznám össze lelkemet
Hanem más is széttörné értem sajátját
Talán éreznék végre igazi szerelmet
És nem csak a szívbe hasító fájdalmas hiányát

Ha folyamatos is a fájdalom, megszokni nem lehet
Csak ha karod testem némán fogná át
Mintha benyugtatózták volna lelkemet,
Elaludna és hallaná szívverésed mellkasodon át

 

VISSZATÉRŐ

 

Egy puha kéz simogat engem,
De nem látom a végtelentől,
Mely körülvesz és elönt,
Mint végeláthatatlan fekete paplan,
Amely közt arc simítja arcom,
De nem látom,
Nem látom.
Tágra nyílt szemmel vakként
Kutatok valakiért,
Akit sose láttam,
S talán nem is fogok látni,
Mert nem érdemlem meg,
Hogy igazán szeressen valaki!
Nem érdemlem,
A sok jót,
A bölcsességet,
A szépet
És a vele járó rosszat!
Egyedül kell elvesznem
Itt, ahol sosem jártam.
Egy fantommal,
Akit sosem láttam…

A HALÁLHOZ

 

Bocs, hogy kövérnek gondoltalak
És hússal ruháztam fel csontváz voltodat

Bocs, hogy szörnynek láttalak
Mely üldöz, s végül magával ragad

Bocs, hogy öregnek véltelek,
Pedig nincs kezdeted, s nincs véged

Bocs, hogy gonosznak néztelek,
Mert nem válogatsz, és hullnak az életek

Bocs, hogy féltem árnyadtól,
Mely előbújt néha a ködös félhomályból

Bocs, hogy még nem táncoltam veled,
Mert nem adhatom még neked ezt az életet.

 

GÁTLÁSOK

 

Mint egy üvegdoboz
Úgy zár körbe
Ha széttöröm nincs több védelem
Ha tovább áll elzár tőled
Nem maradhatok többet benne
Túl messzire mész
Már nem látlak belőle
Nincs eszközöm
Nincs csak a körmöm
És magam, mi megsérthetné kalitkám
Mely talán egyre kisebb, ahogy távolodsz
Minden erő, minden idegem megfeszül
Az üveg reped
Szívembe hatol a szilánk
Kimászom a fémváz alól
Nincs többé gátlás, se határ
Csak a kegyetlen valóság.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„SZÉP VILÁGUNK”

 

Monoton kopog az orrodon
Az a halott bogár melyet otthagytál talpadon
Úszik a táj úszik a cápa
A levegő mérgezi az embert ma
Szennytől ittas itt már minden
Nincsen tisztaság egy folt sem
Kilónyi mosópor sem fékezheti meg
Hogy a világ makulátlansága lepereg
Koszos csúf bolygónkon
Elcsúszik a kutya az olajon
Seprűnek már nincsen haszna
Eláztatta a világ mocska
Csak a tenger mélyén lehetsz tiszta
Merülj minél mélyebbre
Mélyebbre
Úgy sincs értelme hogy visszagyere.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LUKÁCS ZSÓFIA

 

 

HALÁL KRISZTUS NÉLKÜL

 

Maró örvényben úszol,
a sírod felé kúszol,
gyenge várad leomol,
életedből kicsúszol.

Millió darabban állsz,
tested már a földbe vágy,
álmodsz, hogy az égbe szállsz,
de a pokol tüze vár.

Már vár téged az ördög,
testedbe izzó tőrt döf,
míg tudatlanul őrjöngsz,
a sátán tüzébe lök.

Sötét álmodból ébredsz,
félsz, hinned kell, hogy élhess.
Láthatatlan Istenben
úgy érzed, lehetetlen.

Életed vége pokol,
nem tudod, kit is okolj.
Lelked mért ide jutott,
álmodból már rég tudod!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KADA SZILVIA

 

 

TÖBBET ÉR!

 

Lelassul az élet, ha esik a hó,
de többet ér ha van,
mert jó.
Többet ér a kincsnél a mosoly,
többet ér a nincsnél a hó,
mert eltöprengesz azon, milyen jó,
ha nem csúszik az út,
ha nem kell sietned, hogy el ne késs.

De te akkor is kapkodsz, ha nincs hó,
ha nem lepi jég a parkolót,
ha felhőtlen az égbolt.
Mert nem veszed észre, milyen kék,
hogy játszanak rajta a felhők,
padig látszanak.

De ők elmúlnak. Belélegzi őket az ég,
vagy hópehelyként akarják
elhinteni benned a bölcsességet: Nézz szét!

Nézz már szét! Élj még, élj már!

Vár rád a szürke autóút, a kopár, a sivár járda,
a fehérre fagyott fű, a házad, a te várad...
Hát emeld fel szemhéjad, majd csukd le:
úgy többet ér!

 

2005. január 26.

 

 

 

 

 

 

FEHÉRRE FAGYOTT FŰ

 

Ma reggel láttam a hajnal mámorában
a fehérre fagyott füvet.
Olyan volt mintha hó lepte volna de tudtam
hogy csak a dér játszik velem.
Úgy éreztem hogy a föld lelke lebeg a fű felett
eremben lüktetett a vér - nem fáztam
meleg szállt felém pedig hideg volt a fű.
Elsuhantam. Alattam ropogott a dér halkan
s bár siettem előre - körülnéztem.
És láttam ahogy levegőt vesz a lélek
nem félek - gondoltam.
Pedig egy test nélküli lény vesz körül
benne lépek s bár csak térdemig ér a Lélek
ő itt a gazda akié a föld s örül
hogy láttam lélegzetét.
Keresztül értem a déren s egy egyenes vonal
jelezte utam egy éles mély seb
de mégsem
a lebegő hő összeforrt mögöttem
a föld aludt mire fölébred csak egy nyomtalan
nyomot talál mely északról délre vágott egyszer.
Egy nagy szívdobbanást hallok mikor kiérek a
kőre nem tudom hogy az enyém volt -e
vagy az alvó fordult át az oldalára.
Magam mögött hagyom a fehérre fagyott füvet
könnyű léptem könnyű képet követ.
Szeretném ha a Lélek mesélne rólam a földnek
hogy ott jártam egy reggel
hogy megigézett egy dér -
s levegőt vettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

CSÖND LENG A FÁK KÖZÖTT…

 

Lefújta a fákról a szél a havat,
tedd le magad.
Csönd.
Ő lepi bársonyos álmod,
mi ártatlanságban
leng.
Halvány árnyban,
fehér hólángban égnek
a fák.
Hideget hallasz és betakargatsz,
s ő halkan suttog nekünk a fák
között.

 

BESZÉLGETÉS ISTENNEL JUHÁSZ GYULA SZERELMÉRŐL,
AVAGY MIT ÉR A KÖLTÉSZET?

 

Húsz éven át gyötörted őt miatta…!
Azért, hogy nagy költő lehessen? És megérte,
gondolod? Ez olyan gonosz dolog.

Minden nap vele kelt, vele élt,
két szeme előtt minden róla zenélt,
és nem élt, hánykódott.

Múzsája örökké csalfa reménye maradt,
könnyeit nem látta senki, csak a falak,
s a szavak, miket leírt is, falak

köré épült árkok, tavak, Anna örök
maradt, örök kín, örök szín,
ezer vers, ezer rím…

S ő meghalt. Ezer bú, ezer gond,
örök éj, örök domb, és Anna:
ránk maradt.

 

2004. szeptember 27.

 

 

 

ÉVSZAKAIM

 

Itt állok, s bámulom nagyságod, ősz.
Te zord szél, ki könyörtelen dobbansz a fák
szívébe, hova viszed a leveleket?
Üzenetek ők nekünk, vagy csak száraz, halvány,
halott csonkjai a mának? Elmennek.
De miért engednek a sír dallamának? Miféle
huhogó suhogó hívó szó, mi számukra ily andalító?

Hullnak, halnak. Vagy hálnak, hallgatnak?
Miért nem szólnak, ahogy szól a dal, a szél rivall,
és szerelmet vall az ősznek?

Csókok ők, a föld csókjai, anyjukhoz visszatérő
gyermekek. Lehullnak, szemükre fedő száll, s alszanak
a szélben, alszanak szépen, alszanak a télben.
*
Vágyak álma száll rájuk, s hó,
a tisztán ragyogó puha takaró, aki jó
akkor is, ha a szél hamis, nem kérdez,
ha alszik is, kit óv, csak mesél, míg véget ér a tél,
s eltűnik, kit testével védett és megszeretett: a levél.
Tavaszt lehel a szél.
*
Víz csörgedez a fák alatt, s hopp
rügy pattan, napfény szalad, elolvadt a hó,
de mily jó most a földnek.
Lomb fakad, s az ég alatt mi élő, új jövőt kap.
Nyár jő.
*
Élet. Színeket kapnak a képek.
S a bordó rózsát ölelő levél vérzőn is
mosolyog, hiszen él!

A nyárban vágyra kél a lélek: ágya a fű,
útja a végtelen, messze nézek.
„Szeretlek!” – hív a távol. „ Megyek! El, el innen,
várjatok hegyek, végszóra üzentél, megyek,
csak súlyt hagyok hátra, hogy könnyű legyek.”

És szállok előre, az új felé,
elhagyom a múltat, és várlak téged.
S míg éget a távol és repít a szél, csak előre
nézek, s örök reménnyel újra és újra
csak téged várlak.

 

DULL KRISZTINA

 

 

SÁRON NÁRCISZA

„Sáron nárcisza vagyok én,
A völgyek lilioma.”
ÉnÉk. 2:1.

 

Bimbó pattan
hirtelen
fény részegül
mellemen

tenyeremen
pillangó
lágy potroha
duzzadó
macska bajsza
megremeg
borzongatja
levelem
apró porszem
csiklantgat
vízcsepp érint
felizgat
két dús golyó:
almarügy
bibém széltől
megfeszül

kelyhem kincsét
nem bánom:
szirmaimat
kitárom!

2003.

 

MÓRIJJÁ HEGYÉN

 

Hangod a hallgatóé, bűnöd a gyilkolóé,
szereteted halott csonk, apám.
És a tejes ködben felsejlik a Mórijjá.

Mert úgy szólított,
hogy hitem meg nem rendülhetett,
„Kövess, fiam!” és szaladtam,
a nagyfülű csacsi ritmusra ügetett,
szikrát mart szemembe a homok
s ő simította dús fehér szakállát.
„Áldozunk, fiam” oktatott a bölcs homlok,
oktatott mindig vashitű apám.
„Hatalmas Ő, teremtő Úr” ismételte szüntelen,
míg előttünk az ösvény meg-megvonaglott,
és fölperzselte kedvem a forróság.
Csodálkoztam, szédültem.
„Hol az állat, apám?
Vörösre sebzi a rőzse a hátam,
Bele mint féreg mászik az izzadság
s onnan mar – itt a fa, látod,
de az állat, az állat, apám?”
Négyen mentünk akkor:
Ő, a kés, a tűz és én.
Felettünk keselyű sivított
és a hideg ködből előtűnt a Mórijjá.

„Ad az Isten” ó brutális valóság,
hogy én vagyok az állat, kit Istened ád!
Én, a hosszan-várt, az egyetlen,
utódaim égen a csillagok,
s te nem habozol, nem kérdezel,
csillagjaink az égről lemorzsolod;
kezemen már bíbor-bársony karkötő a vér,
ahol aljas köteled horzsolt, hozzáért,
fekszem a rőzsén, feldöntött bábu,
és örvénylő ködben töpreng talpad alatt a Mórijjá.

Hát ki vagyok én, hogy halálom
elfordítsa rólad a Bosszúálló Úr kezét?
Hátamon cipeltem a fát a hegyre fel,
s most megkötözve várom sorsomat.
Homlokom tövis sebezte –
hát megölsz. Mészárolj.
Nyirkos késeddel csikorgasd végig
forró vérem – kocogó csigolyáimon.
Dühöm már férfidüh, felnőttem, apám.
Pár percre, pillanatokra,
ennyit engedtél, ó apám.
Fejem alatt tövispárna,
takaróm a vérpárás lég,
- de jön még, apám ki meghal szeretteiért.
És elárulják.
Zúdítsd rám Zúgjon, zuhanjon hát a kés.
2004.
KELJ FEL ÉS EGYÉL!

„Kelj fel, egyél, mer erőd felett
való út áll előtted!”
1. Kir. 19;7.

 

Véres a próba, az üdvöd a tét,
Felvirradt a nap, korongján pecsét,
Véres a próba, az üdvöd a tét
- kelj fel és egyél.

Utad, próbád erőd felett való,
Hiába voltál tüzes hitvalló,
Utad, próbád erőd felett való
- fogadd e korsót.

Rettegésed megfekszi a gyomrod,
Csábítsa bár friss pogácsa orrod,
Rettegésed megfekszi a gyomrod
- úgy érzed: romlott.

Érdemed, vak hited összeomlott,
Mit elimádkoztál szertefoszlott,
Érdemed, vak hited összeomlott
- lágyul már csontod.

Ki szeretett téged, megátkozott,
Egy angyal álmodból felrugdosott,
Ki szeretett téged, megátkozott
- lelkedre rontott.

Most jön tehát a végső küldetés,
A szív elszorul és reccsen a térd,
Most jön tehát a végső küldetés
- felállnál, mennél.

 

Utad, próbád erőd felett való,
Hiába voltál tüzes hitvalló,
Utad, próbád erőd felett való
fogadd e korsót.

Véres a próba, az üdvöd a tét,
Felvirradt a nap, korongján pecsét,
Véres a próba, az üdvöd a tét
- kelj fel és egyél.

2004.

 

BALIZS DÁNIEL

 

MEGHALSZ EGYEDÜL

 

Egyszerű volna csak hinni.
- S mi lennénk az igaz csalók
Egy asztalnál nincs már semmi,
Egymáshoz, mondanivalónk –

Egyszerűbb lenne csak hinni,
Hogy a karunk egyként feszül,
Mert én tudok magányt vinni,
De te halott vagy egyedül.

Konok-szép ábrándjaidat
Befogtad, majd elengedted.
S téptél violát, a vigaszt,
Hogy álljon társul melletted.

Ma már látom, amint rendben
Lohad le a vitéz kedved.
Csukott szemed mért nem rebben,
Mért nem lépi át a csendet?

Mondd meg nekem, hogyan lehet
Ál-baráti ölelésed?
Régebben tán hittem neked,
De ma már nem értlek téged.

Vörös vád jár körülöttünk,
Nincs együtt a harcra-várás.
Még ha földre együtt jöttünk,
Csak neked kell a megváltás.

Látlak ködben, s látlak fényben,
Látlak mind gyanútlanabbul.
Hozzám mind több fenyítékben,
Hozzám egyre szótlanabbul.

Mindegy: Csönd van, csönd arcom,
S egyre halványabb vagy bennem.
Másfél éves makacs harcom,
szemem már lát: elvesztettem.
MÉLY

Úszik a folyón a hang: te vagy
Sok gondom egyetlen éke

Míg a víz föl virágként fakad
Gallyat dob fel a színére

Hallgasd a meleg csöndben a zajt
Kőből rakott fészkek zaját

Szorítsd a kezedbe a talajt
A rab emlékeknek fiát

Ha itt állnál a mezőn, szépen
S elsírná magát a ruhád

Villámlana a messzeségben
S rád tenném a hazám baját

Vélem a hosszú béke hal meg
Részem az örök, néma gyász

Bennem a tépelődést halld meg
Mely rád gondolva rád vigyáz

Éjszaka van már, nem láthatom
Hogyan nyílik felém a szád

Itt sötét csüng a fűszálakon
S érzem hajadban illatát.

 

EMELT FŐVEL PORRÁ LENNI

 

A fám alatt, melyet Isten kivág
Halmokban áll a cseresznyevirág
S szigorú hangom még tovább mélyül
Szikrát adott lángoló reményül

Csak ott kell állni, míg körbevesznek
Amíg csöppje hull a báb-eresznek
Lényegem folyik el, görnyedt, vétlen
Hát hol hibáztál, te szerencsétlen?!

 

 

 

 

 

 

 

KÉT TÖRVÉNY KÖZT

 

Sárga és kék folyók partján
Újra hajt a zöld babér
A temetőben gyász-menet
Sötét sóhaj, szemfedél

Leányt szült a föld szegénye
Első leányt s nem fiút
Mégis van még, talán lesz még
Isten által más kiút

De bennük cseng az éhezés
Bús megvetés a néptől
Lázadás, harag, szánalom
Koldulás évre-évről

 

Bennük és a föld illata
S bennük apáik szava
Mintha hideg vermek mélyén
Minden hangot hallana

Két törvény közt lehull minden
Aki szegény s szenvedő
Csak a kést emelheti, hogy
Ne lány legyen az első

Folyók közti temetőben
Hosszú sorban a hantok
Mind apró sír, a tőlük szállnak
törvényért síró hangok.

 

 

 

 

SZELLEMTÁNC

 

Kantár helyett bot kezünkben
Dombok felé tart utunk
Készülj fiam, készülj lányom
Holnap táncba indulunk

Táncolni mi fogunk holnap
Kifordult fehér szemünk
Nem látja a pusztulókat
Nem látja a szégyenünk

Nem látja meg, hogyan hajlik
Sírba erőnk, dallamunk
Nézi fáradt oroszlánként
Lenyugvó vörös napunk

Táncoljunk, hogy új magvaink
Száruk lentről kihajtsák
S lángok felett lassú tűzön
Ég, ó ég az igazság

Összekuszált hosszú hajunk
Zászlókként leng a szélben
Árulókként ébredünk fel
Sötétként a fehérben

Gyertek vissza már apáink
Anyánk, öcsénk, bronz-tenger!
Mind akik elhullottatok
Mind, ki újra küzdve kell

Kezünk tépjük, arcunk marjuk
Két szemünk az égre int
Meglátják, mit teremtettünk
Rossz álmunkból térve mind

Mert a tűz ott a lomb alatt
Amit félve szerettünk
Nézi sírva a dombokat
Sírva nézi a vesztünk.

 

 

 

 

 

KISS EVELIN BOGLÁRKA

 

ÖRÖKKÉ

 

Mintha most látnám szállni a madarakat.
Késő délután, egy fárasztó nap végén.

Az utcán sétálok, kirakatok sora előtt haladva,
A nap narancssárga fénycsíkokat húz a falakra.

Hallom ütemes dobogását lábamnak,
Csak hallgatom… olyan megnyugtatóan hat.

Hűvösödik, a tüzes golyó már nem ad meleget,
Erőtlen, gyenge fényt vet még a földre.

Összehúzom a kabátom, megigazítom a sálam,
A szél egyre erősebben támad…

Este van már, hideg, borús este,
A nap gyenge fénye sem melenget.

Mélabúsan nézek a hosszú utcára… sötét van.
Mindenütt nagy, fülsüketítő csend honol…

A szél egy-egy fa lombját kísértetiesen megrázza,
Aztán ismét egy misztikus csend borul a tájra.

Sétálok… hallgatom a lépteim… egyforma mind…

Aztán a merengésből feleszmélek,
A távolban dübörgő léptek.

Szívem zakatolni kezd, érzem, hogy kiráz a hideg,
Megijedve figyelek… félek.

Csak egy ember volt, egy kósza vándor,
Miért féltem annyira?- kérdem magamtól.

Válaszolni nem tudok, de nem is akarok…
Megnyugtató, hogy újra egyedül vagyok.

Nem kísért a félelem…

Hazaérek, becsukom az ajtót,
És rám tör egy érzés: mennyire jó itthon.
SZASZKÓ BENEDEK

 

A SEMMI (UTÓSZÓ A HÁROM NŐVÉRHEZ)

 

Oly bolond volt ez a mai!
Esett a hó, fútt a szél.
Eszmémnek gondolatjai…
Tán már tetszhalottnak vél?
Hisz oly bolond volt ez a mai,
Igen, oly bolond…

És esik a hó és fú a szél.
Oly lágyan és oly bután.
Igen, beköszönt már a tél,
Ennyit mondok kurtán:
Oly bolond volt ez a mai,
Igen, ily bolond…
(2005. január)

 

EGY PERCES NÉMA CSEND…

 

Egy perces néma csend…
Holt fohász,
Csupán egy sóhajtás,
Ím megrezzen egy porszem,
Repedés a mennyezeten.
Gyilkos sercenés
Kereszt és temetés.
Légüres térben,
Alvadó vérben,
Néma csendben
Fáradt el a béke
Tiszta lelke.
Mi,
Isten fáradt könnyei,
Keressük az igazságot a világban,
Majd annak morzsáit magunkban,
Segítségért kiáltunk bensőnkben,
Ebben a rövid, egy perces néma csendben…

(2004. szept.14)

 

JUHÁSZ KITTI

 

 

AZ ÁTHÚZOTT GYŰLÖLET

 

Nem tudom mi ez,
De jó nagyon!
Rohadjatok meg a színpadon!
Pusztuljatok le a társadalmi
Lépcsőn!
Tiporjon szét egy
Nagyon nagy kő!
Az 1. csók elcsattan,
Szívemben az ér megpattan,
de sebaj, a vég
Már látszik amott,
Szerelmes lettem
S ÉN belehalok!
A két alak eltávolodik tőlem,
Talán a szerelem, vagy tán
A gyűlölet szól belőlem?
Szeretnék, szeretnék
Sírni, sírni,
De lelkemben az Űr
Nem engedi!
Szeretett?
Valaha? Valaki?
Egyáltalán megérdemli?
Hogy megérdemli-e valaki?
VALAKI
VALAKI
VALAKI
VALAKI
Visszhang hangzik,
Mely hallható,
De ez le nem írható!
Lelkemben a csend
Egy kínzó sikoly,
Mint lehellet, mi
Megrekedt.
Megrekedve vár és vár
Egy újabb megaláztatást,
Meg még 1-et és még 1-et,
Majd lelkem darabokra hullik,
Mert visszaemlékeze a fojtó múltig.
Hogy a szerelem múlt, jelen esetleg jövő?
Mindig van, lesz, jön,
De maradjon meg
Másnak
A bűvös ördögi kör!!!

 

MÁRMAROSI BENCE

 

 

HÉTKÖZNAPOK

 

Hát mindig ugyanaz, szánalmas impresszió,
Ingerszegény környezetben, mesterséges esztétika.
A tegnap lesz holnap tudom,
És nincs jelen, amit simogass.
Feküdj le szőrös testeddel a porba.
A szürke-mindig így is csorog.

 

AZ UNALOMTÓL FÁRADTAN

„Öregedő, fáradt férfi unatkozik a penészlő reklámsivatagban.”
(Petri György)

 

Beton porból és izzadtságból a sár,
Fáradt izmok vörös testén csúszva.
Úgy a lázas aszfalton a fáradt ember,
Sósan, élettől piszkosan bízik.
Nevet magán, mint az őrült, aki tudja,
Hogy beteg és nem akar gyógyulni.
Nevet, lát panelből unott angyalokat.
És mélyen beszívja a munkát adó gyár
Sajátosan finom leheletét.
Talán leköpi a modernnyomor arcát,
Ha majd lesz kedve a hősi tetthez

 

 

 

 

TÉVES ESZMÉK UTÁN…

 

1.
„Mindent magyarázzatok meg nekem vagy semmit.”
(Albert Camus)

 

Támasztom a fejem, mert meghalt képzetem.
Vigyorgok magamon: az igazság nem lételem.
Fagyott lángokat szítottam fontolva és hirtelen.
Utáltam az embert, utáltam végtelen.
Éberen őriztem közönyöm, magam,
Védtem elveim, minden hamis szavam.
Gondoltam mindent, mint bizonytalan őrült,
Elmémen végig verejtékcsepp gördült.
Erőlködött, küzdött, gátakat tört,
De nem látott újat, csak abszurdab kört…

 

2.
„Az ember végre megtalálja az abszurd borát és a közöny kenyerét, amellyel önnön nagyságát táplálja.”
(Albert Camus)

 

Ép, kitűnő elmém van:
Végre! Mélyebbre gondolhatom magam
a gondolat-mocsokban.
Szívjuk mélyre az abszurd szagát,
És akkor majd hányunk, ha mozdulunk,
De mégis mozdulunk,  mert vagyunk.
És van szánalom korlátjával övezett életigenlésünk.

 

3.
a szorongó embernek a világ már semmit sem nyújthat.”
(Albert Camus)
Homályban és csendben a közöny teste liheg.
Beszívja a levegőt, ami nem meleg nem hideg.
A langyos nyári reggel, egy fénytelen szemet ébreszt,
Melyben a Nap nem látja magát, sugara utat téveszt.
Csak árnyékot szül a hús-vér test mögött,
Ahogy az ablakhoz lép, fekete könyvek között.
Álomjárta szemek vetődnek most a városra,
A zajtalan füst alatt, idegen lakásokra.
Majd gondolatlan tettek, csendet rettentettek,
Elfolytak az időben, nyugalommá lettek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VAJDA MÁTÉ

 

MAJDNEM 96

 

61 éve már.
November volt, Hajtották
őket.
Pusztult egy ember, pusztult
egy költő.
-?Nem tudjuk, miért.
A gyűlöltet nagy,
Irányít minket.
Csak bábok vagyunk.
Üljünk, gyilkoljunk, ne
kíméljünk; se nőt, se férfit, se
gyermeket.
Május 4. van.
Egy nap még.
„Megszülettünk”.
„Anyám meghalt.
Árva vagyok”
„Ikrem meghalt.
Árva vagyok”
„Éltem, szerettem,
meghaltam”
„Már 61 éve”

 

 

 

 

 

 

PÉLDA EGY MODERN ECLOGÁRA

 

Radnóti

Szervusz! Mondd. Öl-e még az ember?
Hiábavaló volt munkám?
Éjszaka van még?
Kérlek, válaszolj nekem!
Sokan voltunk, s látod, mind meghaltunk.
Én veled vagyok a harcban. Nem leszel egyedül.

Én

 

Köszöntelek. A minap olvastalak.
Igen. A válaszom rövid s velős.
Munkáid bennem élnek.
Még nem pirkad a Nap
Hajnala messze van még.
A világ sivár s mi semmit se változtunk.
A költő most is magányos, nem találja helyét ez átkozott Földön.

Radnóti

 

Szereti-e még a természetet?
Vágyik-e még a boldogság után?

Én

 

Igen. Vágyom. De nem találom.
Csak a helyét keresi az árban.

Radnóti

 

Most már tudom, romokban áll.
Csontom búsan tér a tömegsírba.
Búcsút mondok, de nem örökre,
valahol távol kiásva reád is vár sírod gödre.

 

2005.május 10.

 

 

 

 

 

 

 

MÁSIK ECLOGA

 

Radnóti

Látod elpusztultam,
Utat tört magának a gyűlölet,
Az ember hajtja az embert,
Mint gulyás az ökröket.

De mégis élek,
Élem a levegőt,
S vágyom a szebb, jobb jövőt,

Mondd, most e világ milyen?
Boldogabb vagy csak letűnt vágyakon pihen?

Én visszajöttem a sírból és keresem,
Hol vagy? Élsz-e még Fanni, drága kedvesem?

Én visszajöttem a sírból és keresem,
Hol vagy? Élsz-e még Fanni, drága kedvesem?

Én

 

Költő! Kitartó vagy s tudom szeretel,
Szerelmed meghalt, csontja már rég a földben hever.

Radnóti

 

Átkozott világ. Nem kímélsz. Elveszel.
Nem időzöm hát, ha senki nem felel.
Hangod nem hallhatom, így visszatérek,
S csak akkor jövök föl, ha béke uralkodik,
A széles tájtól kezdve minden apró zeg-zugig.

2005. május 12.

 

 

 

 

 

TÓTH LÁSZLÓ JÓZSEF

 

GYERMEKKOR

 

Szép gyermekkor virágos kertjéből
Ne vágyj kilépni oly korán
Hisz örömödnek is vége,
Ha túl vagy a kert határán…
Maradj benne, míg csak lehet!
Kevés örömet nyújt a zord való.
Az élet csak addig szerethet
Amíg gyermek vagy és boldog álmodó!!!

 

DEMJÉN ANNA

 

 

ÉRTÉK

 

Érték az, ami belülről fakad,
Legyen az egy vers, egy mosoly,
Egy pillanat, ami a szívedben marad.

Te is érték vagy. Önmagad értéke.
Légy önzetlen, tudj dicsérni.
Csupán a szeretet ennek a mértéke.
Ha megtanulsz szeretni,
Hidd el, könnyebb lesz
Minden rosszat feledni.

Örömmel járj és éld az élted,
Mint kis lángot őrizd,
Őrizd a jót, a szépet, az értéket!

 

 

 

 

 

 

 

HORNYIK ADRIEN

 

A TITOKNÉLKÜLI TITOK:

 

Álom és ébrenlét határán különös dolgokat hall az ember. Ha ezen a vékony mezsgyén egyensúlyozunk, olyasmit is meghallhatunk, amit már a fülünk nem képes, csak a lelkünk. Például a fű sarjadását, a születő élet harmóniáját, egy szívdobbanást , ami a mi szívünk ritmusára dobban. Időn és téren át nyílik ilyenkor kapu. Évezredek keserves sikolya vagy éppen szelíd nevetése üti meg fülünket. Siratóasszonyok végtelen sorának tébolyító fájdalma , vagy talán az első emberpár becéző szavai, amint elsőszülöttjüket ringatják álomba.
Ez az álom előtti utolsó perc, amikor mindenki egyedül van, amikor még a vér is lassabban kering. A csend bekúszik az árnyak közé és megérinti a legbelső gondolatokat. Kézen fogva jár vele a nyugalom és a kétségbeesés , a megigazulás és egy elhibázott lépés. Csak mozdulatlan elmével figyelni kell , hallgatni , hogy miről súgdolózik a mindenséget kitöltő titok . Így fél lábbal az éberségben utunk bármerre vezethet.
De ebben a fülsüketítően csendes hangzavarban van egy hang. A rengeteg szólam közül csupán csak egy, alig hallható, de legcsendesebb és a leghangosabb egyszerre.
Tiszta éjeken ugyanis különös beszélgetés hangjai kavarognak a levegőben , a nagy  házsorok között saruk kopognak az utcán. Tizenhárman vannak. Tizenketten követnek egy szelíd arcú Tizenharmadikat. Időtlen dolgokról folyik a szó. Együtt kacagnak majd mélyen elgondolkoznak. Ha még  fénylik egy magányos ablak, derűsen felnéznek és csendesen álmot kívánnak az álmatlannak, akárki is legyen. Az ablakban néhány perc múlva kialszik a fény. Ilyenkor illatokkal terhes fuvallat tör át a házsorok között és leszaggatja róluk a kétségbeesést , ami egész nap rájuk rakódott. A céltalan , meg nem értett sóhajokat, a szívekbe kövesedett magányt. Életre kelti a halott boldogságot. A nagy házak engedelmesen megrázzák magukat, mint nagy , méla óriások és kíváncsian hallgatják az újabb és újabb történetet, amit a kis csoport felől feléjük hord az éjszakai szél.
Lassan álomba szenderülsz. Már alig hallod , inkább csak érzed, amint az üres éjjeli utcán ott sétál a 12 és előttük a 13. . Kezén furcsa sebek , de ő csak mesél és mesél, hol csendesen kacag , hol szelíden mosolyog. Szemében egy titkos, beteljesült gondolat fénylik.
Így van ez álom és ébrenlét határán.

 

 

 

 

 

A HALHATATLAN

 

Miért szeretsz?
Talán megérezted rajtam az idő szagát?
Vagy mert úgy ölellek , mint erdők a hajnali ködöt?
Emlékszem, egyszer már vártalak  így, mint most.
Egy sziklapárkányon álltam és vártam,
Mikor fut be a csónakod.
A tenger viharos volt és én féltem,
Hogy nem érsz haza.
A tűz halkan sercegett, a vacsora lassan kihűlt.
De megérkeztél, átkaroltalak,
s már csak te voltál a világ.
Most is megérkeztél, s érzem rajtad a
A tengeri szél illatát.
A halhatatlan idő tökéletes eszenciája.
Talán megérezted rajtam az idő szagát?

 

SZENES LAURA

 

Mosóporok porosodó világa

 

Vak nappalok s fényes éjek talánya.
Forró telek s jeges nyarak aránya.
Erősítő méregcseppek hatása.
Egyoldalú teljességek szabálya
Néma vihar s üvöltő csönd zenéje,
Puha kövek s kemény pázsit rejtélye.
Magas vermek s havas hegyek mélysége,
Kripta-szagú virágcsokrok veszélye.
Hőn áhított fájdalmaknak forrása,
Szabálytalan tiszta rímek varázsa.
Cukros hús és sózott tejszín szép tálba,
Sütemény és édes krém a kukába.
Fakó képek szürke-tarka kerete,
Üvegszilánk tompán törött pereme.
Szerelmesek gyűlölködő ölése,
Ellenségek ölelkező gyűlése.
Ellentmondás ellentmondó hatása,
Mosóporok porosodó világa.

 

 

A SZÍVEM RITMUSA

 

Csillan a csillag az ében éjben
Életet érzek az apró fényben

Hallik a léptem: az éjjelt járom,
Hullik a hó – de a csöndet látom.

Libben az árnyam; a szívem dobban
Érzem a lángját, fel-fellobban.

Angyali tájon ez emberi érzet:
Mindig, örökké várlak Téged.

 

 

 

 

GYÖRGY ANGÉLA

 

Óh, hányszor égette a
nyári ég kékje szemem,
mikor az égbolton az Ő szemének tiszta kékségét
kerestem.

És… hányszor, óh hányszor
fojtottam meg magamban
lelkem halálsikolyát…

Hányszor győzött már az ész
a szív fölött…

Nyári illatok is mind
az ő nevét súgták és
a szélviharok – arcomba
ordították hazug szavam,
mellyel magam is csak áltattam!

És csak cibálta, tépte a hajam
Szemembe esőcseppeket vágott,
- égette a bőröm a megtisztító víz -
és csak Júdásnak hívott!!

A lelkem ellen, tudtam,
nem harcolhatok!

Pokol és megváltás Őt
minden nap látnom

Lelkem korcs nyomorékát
minden percben halálra zúznom
s feltámasztanom

2002.IX.18.

 

Indigó-szín halálmadár
karmai közt száll a nyár

Indigó-szín halálmadár
hová lett a tiszta mosoly
a gyermeki szív –
halálmadár karma közt fogoly

Indigó-szív halálmadár
lelket lopni jár

 

Indigó-szín halálmadár
az időd véges már

Indigó-szín halálmadár
vigyázz!
A hófehérben csak foltot
hagyhattál!